"Hozzánk fel nem jöhet, túl nehéz ember"
"Mi meg lent dugig vagyunk zenészekel"
Így vitáznak ketten heted napra heted est.
Halottunk ügyében mégis előre
nem jut a pokol s a menny képviselője,
hívják a vak nőt a kardos mérlegest.
"Jó napot szárnyas, jó napot patás"
A halotthoz hajol a vak nő: "ugye Tamás?"
És vissza a kettőhöz: "a mérlegre mit tegyek?
Mérjem szeme színét, mér nem szép száját?
Nehéz szívét, vagy könnyű máját?
Úgy mérjem felnőtt ez, vagy úgy hogy kisgyerek?"
Választ nem kapva a nő tovább kérdezett
kérdésre kérdést a mérlegelés helyett.
Sosincs vége ha váratlan nem szól a halott:
"Csókolom, jó napot, alászolgája,
látják kérem a meghalás dolgára
én teljességel alkalmatlan vagyok.
hiába vizsgálnak, mert a föld ölébe
nem fekhetek el, sem pedig fölébe,
fölébredek, nyugodni nem tud a testem.
Egy hely van nekem, a magyar földszint:
ahol trolipirost, koszos fehért és zöld színt
hord a Duna. Hát gyönyörű Budapestem,
amim van: cipő, kabát, test, álom,
dal és rák, mindenemet reád testálom.
Hordjad most már te" rendelkezett halottunk.
"Ellenvetés van-e?" kérdi a nő. "Á, nem"
von vállat a patás, s a szárnyas mond: "ámen"
és a fővárosra szórták, míg aludtunk.
Így szórták el Cseh Tamást, mint a magot.
Visszajött, itt lakik, él, pedig halott.
Felrepülnek a galambok, ha bokáját összecsapja.
Rákja van, amennyi kenyéren a penész,
vagyona akkora, ahány utcazenész.
Ő, mint a budapesti részegség összes apja
hunyorgó neoncső szemével kacsint,
vagy felfúj egy szoknyát s hogy elfedje a csínyt
hangosan fütyül az utcákon, ha ő a szél.
"Géza, ha eljösz, írhatnánk dalokat
majd zúgják a csövek, éneklik a madarak."
egy rekedt hangosbemondó valahol így beszél.
*
